Miről szól a zene?
Elő az aforizmagyűjteményekkel? Vagy keressünk rá kulcsszavakra híres emberek nyilatkozataiban? Hagyjuk.
Csokornyi szép közhely és frappáns bonmot helyett maradjunk egyszerűen annyiban, hogy a zene mindenről szól, mindenről szólhat. Bármiről.
De legelsősorban talán magáról a zenéről. A zenélés öröméről, a teremtés élményéről.
Az élet – a fogantatás pillanatától a szív utolsó dobbanásáig – ritmus.
A zene feldob, lever, megnevettet, megríkat, altat, őrületbe kerget, gyógyít.
Játszva vagy hallgatva, relaxálva vagy táncolva, nincs olyan zene, amelyikben ne tudna elveszni valaki. Akinek füle, szíve, lába van.
Music. Musik. Musique. Música. Музыка.
Ezek itt az én ajánlataim.
Anita Lane: Lost in Music
Eredetileg a Sister Sledge slágere volt 1979-ben. A nővérek produkcióit David Rogers és Bernard Edwards, a Chic sikereiért is felelős mesterpáros gondozta. Klasszikus diszkó, de ma is működik, és nem is csak a retro miatt. Mégis inkább Anita Lane 1988-as verzióját választottam. Kísérői, a Bad Seeds tagjai, Nick Cave, Mick Harvey és a többiek lelassították az eredeti tempót, és saját, sötétebb tónusaikra színezték át. Súlyt pakoltak rá. Anita Lane pedig ellentmondást nem tűrő rögeszmés erővel közli, hogy semmi, de semmi, végképpen semmi más nem érdekli, pokolba a „rendes” munkahelyekkel, nincs visszaút a 9-től 5-ig világba, a zene beszippantotta, rabul ejtette, enélkül számára nem élet az élet. A zene – és persze ez a szám – maga az örvény.
Chuck Berry: Rock ’n’ Roll Music
Lehetett volna akár eredetiben is. Az 1958-as felvétel tagadhatatlanul varázsos, mégis muzeális hangzásához képest ez az 1986-os koncertfelvétel kész robbanás a 60 éves Chuck Berryvel, aki a lenyűgözően dinamikus Etta Jamesnek engedi át az énekszólót, míg mögöttük egyik eminens tanítványa, Keith Richards élvezi a dolgot az uniformisba öltöztetett zenekar tagjai közé vegyülve. Az meg ugyebár alig szorul magyarázatra, hogy a műfajteremtő dal valójában Chuck Berry vallomása: minden más zenével szemben ő a rock ’n’ rollra szavaz.
Rolling Stones: Can You Hear The Music
Egy nagy ugrás Chuck Berrytől, ahonnan Keith és társai indultak, oda, ahová évtizeddel később érkeztek: a kissé tán alulértékelt Goat’s Head Soup album egyik legjobb darabja ez 1973-ból, és – leszámítva az ugyanitt fülbemászó Angie-t – mindenképp a legmágikusabb hatású. Nem tudnám megmagyarázni, miért, de úgy érzem: ha ne adj’ isten azzal verne meg a sors, hogy bele kéne kanalaznom az album címében megnevezett kecskefejlevesbe, ahhoz épp ilyen hátborzongatóan gonosz orgonahangzás illene, mint ami itt szól. Mick Jagger közben arról a mágiáról énekel, ahogyan a zenétől szárnyra kapva föld fölé emelkedik, s hogy ugyanezzel a misztikus erővel bír a szerelem is. A misztikum eloszlatásával, pláne magyarázattal nem akar szolgálni – a lebegés épp elég. A nem hivatalos klip kaleidoszkopikus színorgiája tökéletesen passzol a szám pszichedéliájához.
Beach Boys: I Can Hear Music
Olyan mintha a Stones kérdésére felelne igennel a Beach Boys, hogy tehát hallják a zenét, de természetesen nem ez a helyzet. Már csak azért sem, mert ez eredetileg a Ronettes utolsó kislemezeként jelent meg 1966 októberében, évekkel a kérdés megfogalmazása előtt. Szívem csücskében vannak a 60-as évek vokális lánycsapatai, biztos lesznek is még ebben a blogban, de a Beach Boys 1969-es verzióját valahogy jobban szeretem. Ez az első sztereó kislemezük. A harmónián nem érződik Brian Wilson hiánya, de hozzátartozik a történethez, hogy ez az első alkalom, amikor helyette öccse, Carl énekli a szólót. Rendesen oda is teszi magát. Nem az ő hibája, hogy a playback klip mégis elég rémes a színpad szélén szerencsétlenkedő Mike Love miatt, aki láthatóan nem fogja fel, miért áll előtte mikrofon. A címbéli zene ezúttal metaforikusan értendő, ez szólal meg az énekesben, a város zaját elnyomva, amint a kedvese hozzáér.
Arthur Conley: Sweet Soul Music
A korszakos egyéniségekhez képest Arthur Conley jószerivel egyslágeres előadó maradt – ami azért, ha belegondolunk, nem annyira rossz pozíció, a legtöbben ennyire sem viszik. Legismertebb slágere sem kifejezetten az övé, hiszen Sam Cooke számát (Yeah Man) toldotta meg pár versszakkal, hogy kalapot emeljen az előtte járók előtt, mint Sam & Dave (a felvétel az ő show-műsorukon készült 1967-ben), Wilson Pickett, Otis Redding (tragikus haláláig ő egyengette Conley karrierjét) és végül, hosszú hatásszünet után James Brown (akit egyszerűen királynak titulál). A Sweet Soul Music idővel utat talált Bruce Springsteen repertoárjába is, koncertzárásként, csak ő nem a soulatyákra, hanem saját zenekara tagjaira, önmagára és közönségére irányította a strófakezdő reflektorokat. A nyitó-záró fúvóstéma valami westernből ismerős, de nem ugrik be, melyikből, így azt sem tudom, hogy innen került-e a filmbe vagy fordítva.
Adverts: One Chord Wonders
Egyslágeres csoda után egyakkordos csoda: az Adverts programadó száma 1977-ből. Ma már alig látszanak ki a nagyok árnyékából, pedig ott voltak a kezdet kezdetén, Londonban, de épp az ilyen kis zenekarok tömkelege miatt is ütött akkorát a punk, hogy a berlini fal adta a másikat. Első kislemezük volt ez, benne a kezdők örök bizonytalansága (hogy mit szól a produkciójukhoz a közönség) és a felszabadító erejű punkattitűd (miszerint ki nem szarja le, csináljuk, és kész). Annak idején csak címről ismertem ezt a számot, most végre idézhetek a szövegéből is: „Vajon mit felelünk, ha azt mondjátok / »Nem tetszik, kopás le / Akkor gyertek majd vissza, ha megtanultatok játszani« / Vajon mit teszünk, ha rosszul sül el / És a kedvenc számunk közepén / Azt látjuk, hogy a közönség elpárolgott (…) / A francba, nem érdekel.”
Twinkle Brothers: Let the Music Play
Punk után reggae, a ragályos, ráérős rootsfajtából. A Twinkle Brothers nagyon ért ehhez. Norman Grant és fivérei énektrióként kezdték a 60-as években. Ismertségük ugyan nem vetekedhet a leggyakrabban forgó nevekével, de tiszteletre méltó repertoárt építettek fel. A 80-as években kifejezetten jó formában voltak, ebből a korszakból, 1983-ból való ez a szám is. Hétköznapi helyzetdal Jamaicából: meghallod, hogy valahonnan zene szűrődik ki, benézel, és kész, ott ragadtál a buliban. (Lábjegyzet: a lengyelek nagyon kajálták a Twinkle Brotherst, a Familija Trebunie Tutki közös lemezeket is készített velük.)
Admiral Dele Abiodun: It’s Time for Juju Music
Nagyjából a Twinkle Brothers számával egy időben vagyunk, a 80-as évek közepén, csak egy óceánnal odébb, Nigériában. A zene, aminek a cím szerint eljött az ideje, a korszak legnépszerűbb stílusa volt akkoriban Afrika legnagyobb országában, és néhány londoni megszállott jóvoltából már Európa is kezdhette megismerni. Amilyen király maga a juju, olyan uralkodói művészneveket viseltek a fő reprezentánsai, King Sunny Ade vagy Chief Ebenezer Obey. Hozzájuk képest némi késéssel kezdte követelni a trónt Admiral Dele Abiodun, aki 1969–70-ben, 21–22 éves korában alakította meg saját zenekarát. Szokásától eltérően ebben a számban nem joruba nyelven énekel, hanem angolul, innen tudható, hogy egyszerűen táncba hív. Ez ugyan a számítógépnél ülve nem túl egyszerű, de végül is megoldható – legalább addig, amíg egyszer a Sziget Fesztiválra is elkeveredik valamelyik jujufenség.
Baden Powell: Samba de Bênção
A címben kimondottan nem szerepel a zene, viszont ott a szamba, ami ugye… A másik portugál szó jelentése: áldás. Nagyjából tehát: istenáldotta szamba. A modern brazil populáris zene egyik alapvetése ez a dal, a képen látható finom kezű gitáros, Baden Powell zenéje és Vinícius de Moraes verse arról, hogy noha a boldogság jobb a szomorúságnál, de szép és jó szamba – ami olyan, akár egy ima – csak úgy születhet, ha van benne némi szomorúság is, mert a szomorúságban mindig ott a remény, hogy egy nap majd elmúlik. A prózai betétben az előadó áldást kér a brazil zene nagyjai (Pixinguinha, Dorival Caymmi, João Gilberto, Nelson Cavaquinho, Antonio Carlos Jobim és mások) nevére. A Samba de Bênção számos verzióban megtalálható: Vinícius de Moraes például a szambisták felsorolásába Baden Powellt is beveszi (ahogy a gitáros sem hagyja ki a költőt), Elis Regina franciául énekli egy régi, fekete-fehér tévéfelvételen, Bebel Gilberto pár éve színesben, egy tengerparti színpadon stb. Nagy nehezen végül Baden Powell mellett döntöttem (aki természetesen nem azonos a cserkészmozgalmat alapító Robert Baden-Powell-lel), mert a többiekéhez képest nála érezhető leginkább a csendes felszín alatti karneváli lüktetés. Erről is énekel: a szamba lírája (miként a két szerző bőre) fehér, de szíve mélyén fekete.
Beck: Elevator Music
A cím (Liftzene) alapján a teret észrevétlenül bebútorozó ambientre számíthatnánk, az Elevator Music azonban minden, csak nem az. Beck nem nyugtatót ad be fülön át a tizedik stúdióalbumát nyitó számban, 2006-ban, hanem épp ellenkezőleg, nem hagy békén: ahogy szokta, bármilyen hangot és zajt magába olvasztani képes, akusztikus hiphopalapra szövegel. Hogy pontosan miről, és miért gitárként kézben tartott puskával, töltényhevederrel a vállán, egy űrhajós és egy karatés társaságában, annak megfejtését átengedem az önként jelentkezőknek, de miheztartás végett itt van pár sor a refrénből, ritmus és rímek nélkül: „Tedd fel a liftzenét / Húzz vissza a helyemre / A mentő énekel / A légy a falon / Nem tudja, mi a baj / Ha meg tudnék feledkezni magamról / Kitalálhatnék egy újabb hazugságot / Ha lenne eladó lelkem / Vásárolnék némi időt / Hogy beszéljek az agysejtjeimmel…”
ABBA: Thank You For The Music
Semmi rejtély, minden egyértelmű. Az ABBA megaslágere 1977-ből színtiszta hála a zenéért, bárkinek, akinek dallamot és ritmust köszönhetünk. Én természetesen beleértem őket magukat is. Ez a kedvenc számom tőlük, és ha már így kiadtam magam, hát folytatom: kissé mindig elérzékenyülök, amikor az énekesnő ahhoz a részhez ér, hogy a mamája azt mondja, ő (mármint a dal aranyhajú hercegkisasszonya) előbb tudott táncolni, mint járni, énekelni, mint beszélni. Érzelgős? Hát aztán. Nem érdekel. Szerintem érzékletes summázata a zene misztériumának.
Nocsak – mégis lenne mit megfejteni az ABBA-ban?
Legközelebbi téma: NAPTÁR – HÓNAPOK
